Nyitott és közvetlen ember vagyok, szeretek ismerkedni. Különösen szeretek buszon ismerkedni. Van vmi izgalmas abban, hogy csupán néhány órád van arra, hogy megismerj vkit, akit aztán lehet, soha többé nem látsz. Hogy mi a jó ebben? Az, hogy megismered vkinek a történetét, és cserébe Te megosztod vele a sajátod.
Pár éve történt az az eset, amit szeretnék Nektek elmesélni. Kecskemétre ért a busz. Figyeltem a téren várakozókat, és észrevettem egy fiatalembert. Nem azért, mert különösebben helyes volt, vagy azért, mert annyira kirívóan öltözött, hanem azért, mert a táskája mellett egy csokor sárga nárcisz hevert.
Azon gondolkodtam, kinek viheti a virágot, biztosan a kedvesének… majd megpillantottam magam mellett. Megkérdezte, szabad-e a hely? A nárciszok illata felfrissülést hozott azon a fülledt tavaszi napon. A csokor felkerült a csomagtartóra, ő pedig leült mellém.
Megkérdeztem, meddig utazik? Felém fordult, arcán halvány mosoly. Láttam, ő is szívesen beszélgetne. Így is lett, megtudtam, hogy szerzetes, és történelmet tanít. Arról beszélgettünk, milyen manapság a tanári pálya, milyenek a mai fiatalok, vajon ugyanaz a tudásszomj gyötri őket, mint 10, 20 vagy akár 50 évvel ezelőtt?
Az utazás végén, amikor levette a virágokat, megkérdeztem:
- Kinek viszed a csokrot?
- Ó, a nárciszokat? Tudod, hiányzik a vidéki otthon és a virágos kert, ezért gondoltam, hogy veszek a pesti lakásba. A lakótársamnak, magamnak… és most már Neked is.
Mondta, és felém nyújtott egy szál nárciszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése