2008. május 28., szerda

A teremtés "koronái"

Régóta nyomasztanak bizonyos gondolatok, amik szép lassan dühöt és kiábrándultságot keltettek a szívemben. Ritkán írtam, és írok ezekről, de néha megkönnyebbülés kiadni a bennem felgyülemlett keserűséget.

Mi másról is lehetne szó, mint a pasikról? A teremtés koronái! Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, amit a barátnőim is régóta mondogattak, hogy nem annyira számít a külső.

Ilyen szempontból felszínes embernek vallom magam. Ha nem tartok vkit vonzónak, kizárom, hogy komolyabb is dolgok alakuljanak köztünk, mondván, ha nincs meg a szikra, akkor minek erőltetni bármit is? Rájöttem azonban, ha vkivel egy kicsit több időt töltesz, megismered különleges személyiségét, azzal érzelmeket is kiválthat belőled. Egyszer csak ránézel, és már nem azt az aranyos srácot látod, hanem vmi melegség is elönti a szíved. Ahhoz, hogy erre rájöjjek, meg kellett ismernem vkit, akivel más világban élünk, máshova szólít az élet, de fantasztikus és felszabadító érzés volt, hogy rádöbbentem, valójában milyen férfira is van szükségem, és ebben ő segített! Nem tett semmit, csak barátkoztunk, eleinte megkönnyebbülés is volt, hogy nem közeledik, csak meghallgat és megosztja a gondolatait velem. Sztem ez így is marad, de így jó. (:

Eddig mindig olyan fiúkhoz vonzódtam, akik magabiztosak, lehengerlőek, ránézel, és azt mondod, igen, ő igazán pasis! És közben sokszor rádöbbentem, mennyire éretlenek lelkileg, EQ-juk a padlón, csak magukkal vannak elfoglalva. Mérhetetlenül kiábrándultam belőlük!

Egy fiú, aki egy év alatt felépített bennem egy képet, amiről azt hittem, lerombolhatatlan, ő maga egy pillanat alatt tönkretette drága imázsát. Alakoskodó és gerinctelen volt velem. Én ha vmit egyáltalán nem tudok elviselni és tolerálni, az a megbízhatatlanság! És ő végérvényesen eljátszotta a bizalmam! Keserű érzés volt, csak állni a verandán, nézni a szakadó esőt, és végül az én könnyeim is eleredtek, amikor már ötödjére sem vette fel a telefont, pedig már egy órával ezelőtt értem kellett volna jönnie. Aztán a kocsiban nem tudott mást kinyögni, csak azt, hogy „sajnálom”, szánalmas volt. Nem fáj, mert én sem szerettem szerelemből, erre akkor jöttem rá.

Azzal meg végképp lejáratta magát, amikor erre egy hétre félreküldött egy üzenetet, amit egy másik lánynak szánt, véletlen vagy sem, tipikus „Freud-i elszólás”, ill. elgépelés. „Kedves Kedvesem”, előbb utóbb mindenki rájön, hogy a megnyerő és magabiztos külsőd kit is takar valójában…

Innentől kezdve csak azt a nevetséges képet tudom megőrizni róla, amit félmeztelen ugrál a szobájában, és teli torokból üvölti egyik kedvenc számának refrénjét:

„Szeretem a nőket, de ők engem jobban
Az egyetlen forradalmár vagyok a városban!”

Na a többi sem volt különb! Aki csak folyton arról vitatkozott velem, hogy melyikünk az okosabb, meg azt sem tudta elviselni, hogy malomban én nyerjem a partit… Én sosem akartam versengeni veled, mindig is tiszteltelek a tudásodért és műveltségedért, pont ezzel fogtál meg, no meg a szeplőiddel. (:

Remélem, azóta is ő érettebb lett, és már nem tartja gyerekesnek, hogy megfogja a barátnője kezét az utcán, és nem rest válaszolni az üzenetekre pár napon belül… Rá vmiért mégsem tudok annyira haragudni, annak ellenére sem, hogy csőlátása és szuperegója van.

Egy másik „barátom” is elmehet a francba, aki két és fél év után az arcomba vágta, hogy „nem is ismersz, csak egy bizonyos szintig, de az értékrendem nem ismered.” Ez tényleg fájt, de ez csak az ő lelki szegénységét bizonyítja, hogy nem képes megnyílni másoknak. Miért hiszik azt a pasik, hogy attól lesznek erősek és sebezhetetlenek, ha nem mutatják ki az érzéseiket??? Nagyon rosszul gondolják…

Szóval arra jöttem rá, hogy nem ilyen társat keresek magam mellé, mert a fent említettek nem szerettek, hisz csak egyvkit szeretnek igazán, saját magukat, de azt nagyon! Én olyasvkit keresek, aki meghallgat és megért, aki elfogad és felemel, aki feltétel nélkül szeret, nem bánja, ha énekelek, és érdeklődve hallgatja gazdaságpolitikai és angol kiselőadásaimat, de megsúghatom neki buta kósza gondolataimat is. Létezik ilyen, aki képes engem jobban szeretni, mint saját magát? Mert úgy érzem, én tudnék mást jobban szeretni, mint magamat, ha méltó lenne rá…