Kirándulás Ribébe

Febr. 23-án volt alkalmam egy másik dán várost is megismerni, nevezetesen Ribét, ami Skandinávia legrégebbi és egyik legkiválóbb állapotban fennmaradt városa. 856-ban érkezett ide egy misszionárius, aki kis fatemplomot emeltetett, amelytől kezdve Ribe a német földről érkező papok központjának számított. A város a X. században püspökség lett, majd a XII. században épült fel a katedrálisa, a nevezetes Ribe Domkirke, amely az elkövetkező évszázadok folyamán számos résszel bővült.

A város jellegzetességét a középkori városrész favázas épületei nyújtják. A vikingek történelme iránt érdeklődőknek kötelező ellátogatni a város két múzeumába. A Ribes Vikinger a késő VIII. századi piacváros hangulatát idézi, a szabadtéri Vikingercenter pedig bemutatja, milyen volt a város a vikingek korában (kb. 800 – 1100 között).

Be kell vallanom, hogy nemcsak a kirándulókedv hozott ebbe a városba, hivatalos ügyben kellett eljárnom. Mivel nem tudtam részt venni az orientációs napokon, magamnak kellett megigényelnem az ún. EU tartózkodási dokumentumot, ami kötelező minden Dániába érkező diáknak, munkavállalónak. Azon túl, hogy ez némi utánjárást igényel, előnyökkel is jár, mivel ez alapján jogosult leszek a helyi TB-re, és háziorvost is választhatok szükség esetére.

Amit kimondottan szeretek ebben az országban az az, hogy itt a hivatalos ügyintézés rugalmasan és barátságosan zajlik. Ugyan a fogadóórák száma elég korlátozott (pl. pénteken nincs is nyitva az önkormányzat), ha már egyszer ott vagy, akkor segítőkész ügyintézővel szemben találod magad, aki az anyanyelvén túl angolul és németül is tud felvilágosítást nyújtani.

Ribe kb. háromnegyed óra vonatútnyira van Esbjergtől, de szerencsére nem kellett egyedül mennem, mivel egy német lány is a tanév megkezdése után érkezett, így Lisával együtt utaztam. Most nem tudok semmi „viccesről” beszámolni, hacsak arról nem, hogy az orrunk előtt hajtott el a női(!) buszsofőr, így jó félórát kellett sétálnunk az önkormányzathoz, ami ki tudja miért, de a peremkerületen található. A térkép tanulsága szerint azt a részt már nem is Ribének hívják… Vissza is gyalog mentünk, majd egy kis uzsonnaszünet és városnézés után megérkeztünk a Ribes Vikinger múzeumba, aminek már a bolt részében hallottunk, hogy „hagyjuk el az épületet, mert pár perc múlva zárnak”, ez kb. 15.50 fele volt. Itt jegyezném meg, hogy a dánok nem „szeretnek” sokat dolgozni, a nyitva tartás itt igen rövid, hétvégén nincsenek is nyitva az üzletek, legföljebb a szupermarketek.

Ennek a napnak a történetéhez tartozik, hogy estére már foglaltam jegyet a Tobakken nevű helyre egy koncertre, nevezetesen a N*Grandjean előadására. Az énekes gitáron is játszik, és három férfi kíséri és vokálozik. Nagyon tetszett a hely és a koncert hangulata, ez ilyen csöndben üldögélős koncert volt. A számok angolul, az átvezető vicces történetek dánul hangoztak el (igen, ezért kell megtanulni dánul, nem pedig háborogni, hogy miért nem olyan nyelven beszélnek, ami én is értek). Erre a programra az ugandai lakótársammal, Stevennel mentem el. Ő már január óta itt lakik, és igencsak elgondolkodtatott, amikor másnap láttam, hogy feltett egy albumot a közösségi oldalra, amelynek címe: „Esbjerg – beautiful hell” [gyönyörű pokol]. A képek nagy része őt ábrázolta a szobájában, pár kép a másnapi futball edzés megtekintésekor készült, és volt néhány kép a koncertről is azzal a megjegyzéssel, hogy „első alkalommal mozdultam ki”. Persze erre is én kapacitáltam, mondta is utána, hogy tényleg mennyivel jobb volt, mint a szobája négy fala közt üldögélni. Szolgáljon ez tanulságul: menni kell, csinálni valamit, ha kell, akár egyedül is!

Biciklinek hűlt helye!

Sok minden történt az 1. héten, amikre érdemes kitérni, ezért a naptáramat segítségül híva felidézem a leglényegesebb dolgokat.

Mivel szabadidőm az van bőven, ezért próbálok a tanórákon túl olyan elfoglaltságokat keresni, amik révén társaságban lehetek, továbbá hasznosan és kellemesen telik az idő. Csatlakoztam az egyetem énekkarához, aminek a próbái most indultak be, az 1. próbán kb. 10-en voltunk, de a mai alkalommal, már másfélszer ennyien, tehát kezd alakulni a csapat. Az énekkart egy Lars nevű dán srác vezeti, aki elég innovatívan közelíti meg az éneklés összehangolását, fizikai gyakorlatokat belevesz. A „Don’t Worry, Be Happy” és a „Shackles” azok a számokat, amiket a leggyakrabban előveszünk, de ma például egy kubai dalt énekeltünk több szólamban.

Múlt pénteken (febr. 17.) a Studiebyen által szervezett koncertre mentünk a helyi ifjúsági házba (Huset). Egy német lány, Greta lépett fel a zenekarával, és saját számokat adtak elő jazz, rock és funk stílusokat keverve. Nagyon jó hangulatot teremtettek, a vége felé már megmozgatták a közönség egy részét is.

Vasárnap (febr. 19.) úgy ítéltem meg, hogy az előző napi borús idő után végre kisütött annyira a nap, hogy kimerészkedhessek az utcára. Az időjárásról mindenképp szót kell ejtenem: eddig itt tapasztaltam a legkiszámíthatatlanabb és legcudarabb időt, mondhatnám úgy is egész egyszerűen, hogy f*s az idő! Egyik nap havat kavar a hideg szél, másnap egy időre kisüt a nap, de estére olyan köd száll le, hogy az ember az orra hegyéig se lát el, és köd nem csak esténként van, reggel, nappal, bármikor! Az eső is szokott esni, apró szemekkel szitál, de negyed óra biciklizés után már átázik a kabátod tőle. A szél olyan hideg, hogy könny lábad a szemedbe, ahogy próbálsz az elemekkel küzdeni.

Szóval vasárnap elindultam a városfelderítő sétámra, ami kb. 50 percig tartott csupán. Mire leértem a kikötőbe egy nagy viharfelhő terpeszkedett felettem, és hirtelen kisebb hóvihar támadt, és itt olyan a szél, hogy meg kell támasztanod magad, ha nyílt terepen vagy, és a sapkát is simán felfújhatja a fejedről. A kikötőbe tett látogatásomról még annyit, hogy teljesen kihalt volt a hely, de egyszer csak egy nagy nyúl szaladt el előttem! Mire észbe kaptam, már eltűnt a sarkon túl, így nem láttam merre ment, pedig lehet, hogy megmutatta volna a Csodaországba vezető utat, mint Alíznak…

Úgy döntöttem, hogy más módot is találnom kell a barátkozásra, ezért a CouchSurfing-en kerestem itt élő fiatalokat. Így találtam Basiára, aki egy korombeli lengyel lány, és jelenleg a PhD-jét írja. Vasárnap este találkoztam vele és a litván barátnőjével, beültünk egy közeli kávézóba, a Frederik Caféba. Kiderült, hogy Basia a következő negyedévben az egyik tárgyból óraadóm lesz, szerencsére nem követeli meg, hogy professzornak szólítsam. :P

Basiával hétfőn elmentünk a helyi uszodába, ami egy nagyon komoly létesítmény, és országos szinten az egyik legjobbnak számít. Van 50 méteres úszómedencéjük, aminek 26 fokos a vize, így a régi szép időket idézi, amikor még a makói fürdőben róttam a (kilo)métereket. Egy óra alatt meg is volt a 1,5 km! Csak szuperlatívuszokban tudok az uszodáról beszélni, a vize tiszta, rengeteg medence van különböző hőfokkal (vannak jacuzzik is!), van élményfürdő a gyerekeknek, aqua fitness, csúszdák, toronyugró helyek, ha kiváltod a belépőt, mehetsz a finn vagy a gőzszaunába is.

A kellemes estét csak az árnyékolta be, hogy ellopták a biciklit, amit Maelle kölcsönadott nekem… Igen, lezártam! A recepción annyit mondtak, hogy nem gyakori az eset, havi szinten fordul elő, hogy egy külföldi rendszámú kocsi jön, és „összeszednek” pár bicajt (persze, nem a honfitársainkat mártjuk be)… Ha van az embernek biztosítása, akkor mehet a rendőrségre bejelentést tenni, hivatkozva a bicikli regisztrációs számára.

Basia azt mondta, hogy nem gyakori itt, hogy bicikliket lovasítanának meg, ált. a részeg fiatalok „lopnak” járgányt, de másnapra már elfelejtik, honnan hozták el, így végül megtartják. Gyanús, hogy az én esetemben nem ez történt… az a fura, hogy nem keseredtem el, talán azért, mert nem az én biciklim volt, de persze majd megtérítem a kárt. Basia nekem adta a pótbiciklijét használatra, ami korábban tönkre ment. Szerencsére Dominiknek van gyakorlata a szerelésben, így helyre tette a kereket, így ma már azon gurultam el a suliba, bár ezt is nehéz hajtani a váltó miatt. Lassan kezdem feladni a reményt, hogy itt normális kerékpárt fogok hajtani (olyanról álmodom, ami nem váltós, van kontrája, sárhányója, elöl kosara, és könnyű hajtású, talán túl sokat kérek?).

Valahogy mégis mindig kikerülök a csávából! Annyira szerencsétlennek tűnök, hogy valaki mindig megsajnál, és kisegít! :D Most már kezdem unni ezt a „hogyan lettem lúzer Dániában” fejezetet, így végérvényesen lezárom! („It’s okay, I got lost on the way but I’m a supergirl and supergirls don’t cry…”)

Studiebyen Esbjerg

Nagyon sok minden történt az első napokban, bízom benne, hogy a folytatás is ennyire eseménydús lesz! A szállásról és a lakóközösségről érdemes lesz egy külön bejegyzést írni, most nem kezdeném el részletezni, milyen is a szobám, a lényeg, hogy elégedett vagyok a lakhatási viszonyokkal. (:

Rendben, kezdem az elejéről… megérkeztem Esbjergbe egy hideg szombat reggelen. Miközben a busszal idefele tartottam, eltöprengtem azon, miért is jöttem ide? Mitől lesz nekem itt jobb? Nem is az a lényeg, hogy jobb legyen, hiszen otthon is jól éreztem magam, abból a szempontból biztos, nem lesz jobb, hogy hiányozni fognak mellőlem a szeretteim. A velük töltött időt nem pótolhatja más, de úgy vélem, itt olyan dolgokat fogok csinálni és kipróbálni, amire valószínűleg a jövőben már kevesebb lehetőségem lesz, ha végérvényesen belevetem magam a munka világába, majd a családalapításra fogok koncentrálni.

A szálláson rögtön „sikerült” magam kizárni a szobámból. A kulcsok az asztalon maradtak, és ahogy kiléptem a folyosóra, a huzat úgy bevágta az ajtót, hogy a zár be is kattant… A korábban leírt utazás méltó folytatása! Arra talán mégis jó volt ez a helyzet, hogy lássam, mennyire segítőkész Maelle, a francia lány, akinek sokat köszönhettem az első napokban. Elkísért az ingatlanügynökséghez, amit ugyan zárva találtunk, de a turisztikai irodában a hölgy nagyon készséges volt, és elérte az ügynökség egyik dolgozóját, aki kiküldött valakit a kulccsal. Ezért rögtön le is gomboltak rólam pár száz koronát, nehogy már ilyen extra szolgáltatások járjanak a pórul járt bérlőknek.

Az első itteni estémet szerencsére nem a szobám négy fala között kellett töltenem, mivel Maelle elhívott bowlingozni. Jó pár cserediák összegyűlt, főként franciák és spanyolok. Jó móka a bowling, a teljesítményem elég hullámzó volt, azért egyszer sikerült tarolni. (: Ez egy kiváló példa arra, hogy itt más dolgokat fogok csinálni, mint otthon. Amúgy nem tudom, mikor vettem volna rá magam ilyen programra.

Vasárnap „átugrottunk” Németországba bevásárolni. Alighogy megérkeztem Dániába, máris elmentem egy másik országba. (: Na jó, egyáltalán nem ez volt a cél, csak itt annyira magasak az árak, hogy érdemes egy keveset áldozni az utazásra, és egy határhoz közeli kis német faluban sokkal kedvezőbb áron tudja az ember lebonyolítani a nagy bevásárlást, és euróban, koronában egyaránt fizethet.

Hétfőn elmentem az egyetemre, egész pontosan kitekertem, Maelle kölcsönadta a biciklijét. Taposom a pedált, mint az őrült, míg mellettem mások könnyedén suhannak el a bicikliúton. Egy lány eltűnik előttem, mint szürke biciklis a ködben (ami jelen esetben szó szerint értendő). Hazafele úton már azért fohászkodtam magamban, hogy váltson pirosra a lámpa, mire a kereszteződéshez érek, néha már úgy voltam vele, hogy inkább leszállok, és tolom a járgányt. Pár méterrel a házunk előtt tűnt fel, hogy iszonyat lapos az első kerék, szuper, de ajándék biciklinek ne nézd a kerekét, ugyebár!

Van itt egy nagyszerű kezdeményezés, a Studiebyen Esbjerg, egy diákszervezet, amely helyi támogatók segítségével ingyen programokat szervez a diákoknak, évente kb. 70-et. Ezek közt vannak táncos estek, kocsmatúrák, kvíz estek, kézilabda, jéghoki meccsek, és most első alkalommal mozit is szerveztek (a Safe House c. filmet néztük meg, egész jó volt, szerintem Gábornak tetszene). Többen is mentünk a házból, és kaptam is kölcsön egy bicajt, ezúttal egy sráctól, és talán mondanom se kell, de nem ért le a lábam, és képtelen lettem volna azzal akár pár métert is megtenni, legföljebb a bicikliről lerepülve. :D Az egyik srác, Dominik azonban azt mondta, hogy emiatt nem hagyhatom ki a mozit, és a kiváló lehetőséget arra, hogy új emberekkel megismerkedhessek, együtt elsétálunk akkor. Ilyen emberekkel lakok egy fedél alatt, nagyon szerencsésnek mondhatom magam! A mozijegyet be lehetett váltani egy helyi sportkocsmában, a Stalden-ben, így később oda is elmentünk, nekem kimondottan tetszett a hely, mert egyben egy rock kocsma is. Az meg külön poén volt, hogy a képernyőn épp kézilabda bajnokságról tudósítottak, és az MKB Veszprém, Pick Szeged játékosai is feltűntek. (:

Tegnap este a pubban éreztem magam először felhőtlenül boldognak hosszú idő után. Úgy éreztem, hogy jó, hogy itt lehetek, ezekkel az emberekkel megismerkedhetek, és ezt ki kell használnom. Ma reggel pedig nagyon jó hírt kaptam, ugyanis meglett az egyik (ráadásul a nehezebb) vizsgám, így már egész biztosan nem kötekednek majd az osztrák egyetemen. (:

Minden kezdet nehéz?

Kelt 2012. febr. 11-én hajnali 3-kor a billundi reptéren.

Már 4 órát átvészeltem, még egyszer ennyit kell, aztán simább szakasz következik. Bő 1 óra buszozás, és Esbjergben leszek.

Az utazás nem volt zökkenőmentes. Az ember azért imádkozik, hogy minden rendben menjen, pláne, ha ilyen hosszú útra készül, aztán mégsem úgy alakul, ahogy szeretné…

Mint sok minden más sem ezzel az úttal kapcsolatban. A Bécsújhelyi Egyetemre nem volt nehéz bejutnom, a sors is a kezemre játszott. Aztán kitaláltam, hogy a következő szemesztert külföldön töltöm. Elsősorban Svédországba szerettem volna menni, erre föl a 2. helyen megjelölt Dánia lett az úti cél.

Ettől az évtől kezdve beszigorították a követelményeket, és nem akartak kiengedni, mert 2 tárgyból megbuktam, a pótvizsgák pedig hónapokkal később voltak. Megpróbáltam leszervezni, hogy a kinti egyetemen vizsgázhassak, azt sem engedték. Elveszett a repülőjegyem, és a Malév is csődbe ment (találó volt a hvg címlap szlogen: Lúz Air).

Maradtam, és vizsgáztam. Az eredmény felől kétségeim vannak… Pedig sok munka van a félév mögött, hosszú órákat vonatoztam, cipeltem a holmimat, ha Sopronban töltöttem néhány éjszakát. Hányszor gyötörtem magam az éjszakai órákban, hogy folytassam a tanulást, és azt ismételgettem magamban, hogy ezt Dániáért teszem!

Eljött az utazás napja, és sokszor úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék, ezt nem hiszem el, hogy velem történik, hogy egyáltalán ez történik! Mögöttem gyerekek hada visít, és a pilóta közli, találtak valami „karcolást” a gépen, fél órával később indulunk. Amszterdamban már vizsgálják a küldött képeket, még fél óra… Sikerül szmogot fújni az utastérbe, nem baj, a légkondi megtisztítja a levegőt, hoppá emiatt üzemanyagot vesztettünk, akkor még tankolni is kell, még 20 perc vesztegelés. Ekkor már tudom, reménytelen elérni a csatlakozást. Fel kellett volna szállni, kockáztatni kellett volna! Persze, ebben nincs igazam, de amikor kiderül, hogy a sok hűhó a semmiért volt, mégis így éreztem.

Emiatt várok már 4 és fél órája a billundi reptéren, mert nem értem el az utolsó buszt. A reptéren éjszakázom (ezt is ki kell próbálni egyszer), miután kiderül, hogy a közeli hotelban annyiba kerül egy éjszaka, mint a havi lakbérem harmada.

Nem sokat tudtam aludni, a padon elnyomom magam, és a hátizsákon se pihe-puha. Most már nagy a nyüzsgés így hajnali 4 fele.

Szimpatikus ez a dán népség, már kisebb tömeg gyűjt össze, de nem zajosak. Nem idegbetegek és nem óbégatnak. Csak egy fiatal srác kiabál, túl sok sört ivott, bár nem csoda… régebb óta itt dekkol, mint én.

Pár dolgot megállapítottam a dánokról, miközben szemlélődtem. A nyugdíjasok fiatalosak, sportosak, aktívak, és nem zsörtölődnek, sőt! kedélyesek. Az emberek türelmesek, szervezkednek és rendeződnek. A nyelvük fölöttébb érdekes: néha olybá tűnik dörmögnek, máskor vakkantgatnak, és ezek között sok egyéb hang is van még. (:

Amikor pár órával ezelőtt magamhoz tértem a padon, azt hittem, ez egy álom, de mégsem ébredek fel, és további 3 órát még itt kell töltenem…