Búgócsiga üzemmód

Annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy jelentősen sikerült lecsökkentenem azt az időmennyiséget, amit a szobámban ücsörögve töltök. Persze az is kellemesen tud telni, hisz azokkal a dolgokkal foglalkozhatok, amiket szeretek: olvasás, zenehallgatás, írás, no meg nézem az Éden Hotelt. Most látom magam előtt, amint Anish a fejét csóválja, Annamari pedig lelkesen bólogat, hisz vele tavaly még az évadzáró VIP-celeb party-n is megfordultunk (Kristóf után, őőő… akarom mondani a Mixben).

Into Eternity

Szerda reggel (márc. 7.) vettem észre, hogy aznap este dokumentum filmet vetítenek a Huset-ban. Őszintén szólva engem ritkán kötnek le az ilyen filmek, de Dominik nagy fanatikus (van, hogy napi nyolcat is megnéz), így megbeszéltük, hogy elnézünk. Elvégre mégis jobb, mint a négy fal közt, és hátha bővül a látóköröm. Így is lett, nagyon érdekes, bár tőlem távol álló témáról volt szó: a nukleáris hulladék megfelelő tárolásáról. Finnországban építtetik Onkalót, ahol az elkövetkező 100 évben fogják elzárni a nukleáris hulladékot olyan tankokban, amelyekben nem jelent veszélyt a környezetre. 500 méterrel a föld alatt húzódik az alagútrendszer, ahova 100.000 évig nem szabadna senkinek betennie a lábát. Az egy dolog, hogy a rendszert kidolgozták és üzemeltetik, de hogyan érhetik el, hogy az elkövetkező generációk távol maradjanak ettől a helytől? Onkalo olyan jelentőséggel bírhat majd az „utódainknak”, mint a ma is fennálló piramisok nekünk. 100.000 év… képesek vagyunk-e egyáltalán felmérni ezt az időt? Végül abban maradtunk Dominikkel, hogy azt se tudhatjuk biztosan, holnap mi lesz, kicsit elbizakodott ilyen hosszú időtávlatban gondolkozni és univerzális üzeneteket hagyni.

I Got You On Tape

Csütörtök estére (márc. 8.) már megvolt a jegyem az I Got You On Tape nevű dán indie rock zenekar koncertjére, amelyre a Tobakken-ben került sor. Mivel csak korlátozott számban lehetett ingyen regisztrálni, hamar elfogytak a jegyek, amiket a Studiebyen Esbjerg kínált, így most nem volt ismerősöm, akivel mehettem volna, de ez nem tartott vissza. Egyedül támasztottam az asztalt (ezúttal székeket nem raktak ki), és néztem az elő zenekar (valami country boys nevű formáció akusztikus előadását) pattanásos arcú tinédzser énekesét. Véleményem szerint egy zenekar sikerének egyik kulcsa, hogy jól nézzen ki az énekes, vagy a basszusgitáros, vagy legalább a dobos (lásd Amber Smith, ugye T.Anita?). :D Véget értek a szárnypróbálgatások, majd mellém lépett egy férfi, és kérdezett valamit dánul. "Jaaa… (még?) nem értem a nyelvet, jó, csak ide akarnak állni a barátjával, hogy le tudják rakni a sörüket, tőlem elférnek." Negyvenes éveikben járó helyi arcok voltak, jól elbeszélgettünk, sörre is meghívtak, és egyetértettünk abban, hogy a főzenekar igen jó zenét játszik!

One Of Us

Az énekkarról ismerem Kent-et, aki egy idősebb amerikai férfi és az egyetemen mesterképzést csinál. Pár hete osztogatott egy felhívást az énekkar női tagjainak, amin azoknak a számoknak a címe szerepelt, amiket a barátaival játszanak. Mondta, hogy össze szoktak jönni időnként zenélgetni, és szeretnének még női énekest. Így csatlakoztam hozzájuk péntek este (márc. 9.). Kent és Martin (ő egy ír pasi) gitároznak és vokáloznak, és egy velem egyidős dán lány, Line énekel, főleg country és blues balladákat, de amúgy nyitottak a repertoár bővítését illetően. Jól éreztem magam, oldott volt a légkör és hamar megtaláltuk a közös hangot. Linével hasonló a hangszínünk és a hangterjedelmünk, és mint kiderült, hasonló számokat is hallgatunk. Igazából mindig szerettem volna egy kis bandában énekelni, csak nem tudtam, hogy találjak rá lehetőséget, de végül a lehetőség talált meg engem. Az én kérésemre majd Joan Osborne számát is játsszuk, amiben azt kérdezi „What if God was one of us?”