„Mert vándor vagy”

Elérkeztem utolsó Moszkvában írt bejegyzésemhez. Köszönöm, hogy figyelemmel követtétek itteni életemet! (: Blogom időnként útikönyvhöz volt hasonló, de úgy éreztem, hogy ezekről a nevezetes helyekről vagy „szakszerűen” írok, vagy sehogy! Nem lehet átsiklani a részletek fölött, ha a Kremlről van szó! Azért próbáltam saját véleményt, élményeket is belevinni írásaimba, csak legbelsőbb érzéseimet nem... Ezért most őszintén kitárulkozok, amire csak négyszemközti beszélgetések során, a hozzám legközelebb álló emberek körében vagyok hajlandó, de úgy gondolom, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, annak tényleg számítok, és megérdemel ennyit.

Mint korábban írtam, azért vagyok itt, hogy ne „csak kérdezzem magam, hogy mire vagyok jó”, hanem meg is tudjam ezt. Most már tudom…

Megértettem azt, amit gyerekkorom óta próbáltak megértetni velem; a családom, a tanáraim, mégpedig azt, hogy megvan bennem mindaz, ami kell ahhoz, hogy érvényesüljek ebben a világban. A tehetség; a végtelen tudásvágy, érdeklődés a körülöttem lévő világ felé; a kitartás, szorgalom; és a munkával szembeni alázat. Rájöttem, hogy nem csak egy vagyok a sok közül, aki próbálja megtalálni és utolérni magát, én meg is valósítom önmagam! Már nem gyerek vagyok, aki csak várja, hogy megmondják neki, mit tegyen. Teli vagyok tervekkel, hogy kibontakoztassam mindazt, amit eddig megtanultam, elsajátítottam.

Istenben hiszek és magamban, és abban, hogy a Ti szeretetek az, ami mindvégig erőt adott, és ad! Az érzés, hogy büszkék vagytok rám, és szeretettel vártok haza. Az a rengeteg támogatás, amit kaptam elutazásom előtt, megmutatta, hogy fontos vagyok Nektek. Bátorító soraitok mindig erőt öntöttek belém, de néha ez nem volt elég… Olyan távol voltatok, hogy sokszor magányosnak éreztem magam, nem mindig éreztem ezt a szeretet. Erről nem elég tudni, annyira hiányzott, hogy vki megöleljen, megpusziljon, szeme pillantásából érezzem, hogy szeret.

Hál’ Istennek itt is találtam néhány igazi barátot, de már nem akarok új barátokat keresni. Nekem a haza kell, a családom, az otthoni barátaim. Azok, akikkel együtt nőttem fel, akikkel annyi mindenen keresztül mentem és azok a barátaim, akiket ugyan még csak pár éve ismerek, de annyira sokra tartok és szeretek. Szerencsésnek érzem magam, amiért egy olyan közösségbe kerültem, amilyenre mindig is vágytam. Olyan emberek közé, akik tehetségesek és nem kérkednek ezzel, hanem bebizonyítják. Akik nem csak szakmai érvényesülésre vágynak; az iskolában, a munkahelyükön, hanem a személyes kapcsolataikban is képesek kiteljesedni.

Csakis így érdemes élni, másképp nem, és minden nap tovább kell menni az úton…

,,S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet... Tovább kell menned, hiszen dolgod van... Nem tudhatod, meddig élsz, s lesz-e egyáltalán időd eljutni utad végcéljához... Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy''. (Márai Sándor)