Olyan időszakot élek meg, amikor szinte minden változik körülöttem. Egyrészt izgalmas: szeretek új dolgokat megtapasztalni, idegen emberekkel barátságot kötni és megbirkózni a kihívásokkal. Másrészt van vmi fájdalmas ebben az egészben. Mint amikor a fiatal fát tépi a szél, egyszer erről fúj, máskor meg amarról. És hiába keres a gyenge törzs erős támaszt, hiába eresztené mélyebbre a gyökerét, időnként átültetik máshova, vagy ami még rosszabb: kivágják mellőle a többi fát.
Egy kedves barátnőm azt mondta, az élet természetes velejárója, hogy az ember környezete folyton változik, a család állandó, de a barátok jönnek-mennek. Én ezt nem akarom, vagy legalább is nem így.
Az én fám erős, de mégis sokszor elnyomja a borús égbolt. Ősszel a levelei lehullanak, és messze repíti őket a szél, a levelek ide-oda kavarognak a szélben. A költözőmadarak pedig... a sokáig nagy szeretettel dédelgetett madárkák most elrepülnek, egyikük Alcalába, a másik Párizsba... Viszont visszatér egy régi madárka, aki hosszú utat tett meg, ám hamarosan megérkezik a tengerentúlról. Vajon mikor lesz újra vidám hangoskodás a lombkoronában? Vagy ősszel már csivitelnek olyan hangosan a madarak...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése